3 – Az Interjú Kati nénivel

CSÍKSOMLYÓI ÁLDÁS

Kérünk, Teremtő, Boldog Anyánk:
Hallgasd meg, szerelmes imánk!
A Föld, a Nap, a Hold, s az Ég,
Köszönti a fény hun ünnepét,
Hegy-völgyeid, fenyveseid,
Egyetlen dalban zengve zengik,
Dicsértessél Öreg Isten
Piros Pünkösd királyt váró,
Anahita szerelemmel!

Szívemből kiáltok: Istenem!
Hozzád száll szomjazó lelkem!
Édes hazánk védelmezőit,
Nimrud apánk gyermekeit,
Áld meg, hittel-kegyelemmel,
Karacsúnyi fényességes,
Szabadsággal-szerelemmel!

Te megtartottál Öreg Isten,
Búcsújáró ünnepekkel!

Most Hunor-Magor reménységgel,
Székely-magyar híveiddel,
Áldást mondunk: Isten-Isten!
Csíksomlyói Pünkösd-város,
Szentkoronás Turul Álmos,
Nimrudhoz hű verseinkkel
Fohászkodunk: gyermekeid:
Dícsértessél Öreg Isten,
Imádságos Édesanyánk,
Boldogasszony ÉDESÜNKKEL!

MELEGVIZEK BIRODALMA
Az aranykor nyitánya

Mottó: Kibírtak mindent és mentek tovább –
Akkor is, ha már nem volt több remény –
Nem volt már más, csak a magyar csodák.

A Nimrudi szépidőkben,
Pannon Éden volt egykor ott, –
Ahol, Európa legelső, ős népe,
A Kárpát hazában lakhatott,
És a nyelve: Székely-magyar volt.

Erre vall, a sok-sok Magura,
Az erdélyi pallag-kultúra,
Megannyi, teremtő, nyelvi csoda,
Bosznia, a Nap-piramisa,
És a Kárpátok koszorúja.

Az Aranykor kapujában,
Már ember uralkodott a tájban,
Kit megjelölt a gravetti gén, –
Szeleta barlang szülötteként –
A homogenézis lépcsőzetén,
Megnyílt a teremtés spektruma,
És Öreg Isten inkubátorában,
Megszületett az első, emberfia:
A Pannon Éden lakója –

És még el se indult az óra,
Ötezer évig, Aurignaciban –
Ahogy meséli az arvisura,
Mikor a szkíták útra keltek,
És más népek, felmenői lettek.

Az Igaz-szólás történetén?
A Júdásnapi szószátyárok
Hiába is gúnyolódnak, –
Egyre csak gazdagodik a kép –
Mit az isteni igazság tár elénk –
A genetika tanúskodhat,
És a markerek nem hazudnak, –
Hiába a hamis hallgatás,
Kölcsön vett, ádámi, legendák,
Delelőn jár a valóság!
Az idő megvallja titkait,
Elűzve Lucifer árnyait, –
Mindent elsöpör az igazság,
És fejet hajt a pénzvilág –
A mammonita, csődöt mondott,
Hiába mondja, Isten halott:
“Mesevilágról” szóltak a táltosok, –
A kínai, és Magyar Krónikák –
Fény világítja át az éjszakát,
Ünnepeljük hát, Est-hajnal csillagát,
S énekeljük, aranykor, Magyar himnuszát!

Kórus:
Nimrud volt az első király, –
Míg rózsa lesz, és napvilág,
Látod ragyogni az égen,
Nimrud, est-hajnal csillagát.
Dicsőség a Fényhozóknak!
Kik a Földért harcba szálltak,
Öreg Isten inkubátorában,
Embert adtak az új világnak!
Pannónia Édene volt,
A Melegvizek Birodalma:
Európa, legelső, ős népe
A Kárpát hazában lakott –
A Pannon tenger partjain,
Ahol termőre fordultak a pallagok,
Boldogan éltek és haltak,
Hunor-magor Nimrud manicheusok,
Pilisi és táltos mágusok, –
És a nyelvük: székely-magyar volt.
***

A SZÓFEJTÉS MAGYAR TITKA
“Nyilas Íjász: Abu Hun, a Szfinx apa”?

Ő az a számos? Ki az ég nedűjét
Megkeveri, és tölti poharába?
Íme, a Rébusz – a Titkok rózsája,
Hieroglif idiómák talánya.
Szójelek, ige-szülte szövevénye,
Ízisz és Hórusz égi mágiája:
A szellem, Ég-föld közötti csodája:
A megidézett halhatatlan ige,
A töménytelen ősnyelv költészete.
Hajlékony kulcsával nyílik meg a kép,
Mit a kartus karma magyarul mesélt.
Íme, a múmia, mint asztrál-halott,
Piramisokat rakott, s máig hatott,
A kristályragyogású ősi szellem:
Megfejthető ankhkal, s rovásjegyekkel –
A nyelv-, mint velünk élő történelem,
Mit a világ első népe alkotott –

Ki az a számos, ki az ég nedűjét
Megkeveri és tölti poharába?
Ki az ezerarcú NEM? – a jó Atya,
Aki hajtja – zúgatva a szeleket?
Ő az élő kereszt és a goj lába –
Azonos az idő, örök Urával,
Aki fiaival jött erdélyi Hunniába.
Mag Nimrud – Ataízisz unokája –
Te mondd meg Íjász: Magyar-hun jó Atya!
Ki volt az Úr, messze nyilazó szava?
Kör kereszt, vérző ló, pártus napfia, –
Csámborgó, perelő, szkíta úrfia?
Ki az a számos? Ki az ég nedűjét
Szüreteli, és csak tölti magába?
Ki az ég titkait, feledve issza,
S a kétnemű világ pöreit vívja –
A honi íjász nilusi írnoka?
Avariszi sírok őrző gondnoka,
Pereli hősi legendáját vissza?
A két világ ura, – mindenki tudja –
Avar aranybika, a napba hullott,
Égi gulya kanja – és suhog-suhog
A magyarrá vált király – élő kardja!
Áll imaszékén Magyarszék táltosa,
Hiero Sólyma főpapja prédikál,
Körötte kiégett romokban áll
Szkítapolisz, Ataízisz városa –
Itt élt Atilla, az Isten ostora,
Igen, Ő, a Kárpátok Géniusza, –
Úreusz kígyó Szkítia homlokán,
A világbíró ügyelő karakán –
Tán a legnagyobb király, Nimrud után –

Ma már, ki tudja, kinek volt rokona?
Innanna: Szemúr és Káld Istenanyja?
S a nádi hunok Atyja: Isten magja?
Csak a szent szél zizeg öröktől fogva –
A Turull, s az Aranyoroszlán napja
Véste vonását a rejtélyes arcra?
Emberfia, talán, nem tudta soha,
Hol volt Nimrud király égi otthona?
Az őskori ég legfénylőbb csillaga –
Este indult és hajnalban tért haza –
Isteni fejéke, a Szentkorona,
Lába alatt a vizek birodalma –
Ő ama Király, ki az ég nedűjét
Megkeveri és tölti poharába –
A teremtés, örök világossága –
Minden hunor-magorok, Atyjaura,
Egyiptom, s Babilon aranypárduca –
Arvisura, a szellem ősvilága, –
Nimrud, a Teremtés első királya!