Details

Hadjárat a magyar föld megvédéséért!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

2 hozzászólás

  • Szabó István László 4 évvel ago

    „A lánc végén

    Mi marad nekünk, a kilencmilliónak:
    Tűrés, csend és nyöszörgés? Éh, vagy fagy halál?
    Bennünket ki, dobott ki, a szemétdombra?
    Vagy tán gondolatainkon félelemrács
    virít és már ez itten, a nagy Kánaán?

    Ne higgye senki, hogy semmi sincs odaát!
    Ott nem munka a tett, szerető akarat,
    gondoskodás a sosem múló pillanat,
    s az emberi élet egy örök vívódás,
    test és lélek között lánc, kötés és oldás.

    Mert itt ostort fogott az ostoba, önön
    tükörképét zúzza apró darabokra,
    nem lát, csak törtet, küzd, – a jutalom örök:
    Bilincskalodában a végtelen óra,
    mely lelkét hivatott összeroppantani.

    Ne higgye senki, hogy nyomtalan tűnik el!
    A talpa nyomát őrzi, sírva a hangya,
    s ami fáj kilencmilliónak, sohasem
    múlik el nyomtalan. A poklok kapuja
    tátong, hív, átölel, magtalan gnóm atya.

    Mi marad nekünk, utánatok, zsarnokok?
    Isten kinyújtott keze. A világosság.
    A simogató szellő és a néma dob:
    Feszül arcunkon a bőr, utálatosság
    üti a ritmust, s táncol a kutyán a lánc.”

    Gavallér János

  • Hell Ildiko 4 évvel ago

    Pest, 1848. augusztus
    Petőfi Sándor

    A NEMZETHEZ

    Konduljanak meg a vészharangok!
    Nekem is egy kötelet kezembe!
    Reszketek, de nem a félelemtől;
    Fájdalom és düh habzik szivembe’!

    Fájdalom, mert düledék hazámra
    Uj viharnak közeledtét látom,
    És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
    Nem szakad le szemünkről az álom.

    Pillanatra fölriadt e nemzet,
    S szétnézett, mi zaj van a világban?
    És a másik oldalára fordult,
    S mostan ujra aluszik javában.

    Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
    Aki ott az elsők közt lehetnél,
    S kárhozatos lomhaságod által
    Mindig hátul és alant hevertél!

    Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,
    Soha többé nem lesz ébredésed,
    S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,
    Míg nevedet sírkövedre vésed!

    Föl, hazám, föl! százados mulasztást
    Visszapótol egy hatalmas óra,
    “Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!”
    Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

    Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy
    Volt is, nem is a mienk az ország;
    Valahára mutassuk meg már, hogy
    Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

    Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,
    Irtsanak ki hát ezen világból!…
    A haláltól, nem tagadom, félek,
    De csupán a becstelen haláltól.

    Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,
    Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,
    Hogy azok is megsirassanak, kik
    Eltörölnek a földnek szinérül!

    Legyen olyan minden ember, mintha
    Zrínyi Miklós unokája volna,
    Harcoljon ugy minden ember, mintha
    Egyedül rá támaszkodnék honja!

    Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
    Akkor élet és dicsőség vár ránk,
    Akkor saját örök birtokunk lesz,
    Ami után eddig csak sovárgánk.

    Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
    Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
    Mint a villám oly váratlanúl és
    Oly erővel törj ellenségedre.

    Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
    Mindenütt van, ahová tekintesz,
    S legnagyobb és legveszélyesebb az,
    Ki mint testvér símul kebleinkhez.

    Köztünk van a legnagyobb ellenség,
    A cudar, az áruló testvérek!
    S egy közűlök százakat ront el, mint
    A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

    A halálos itéletet rájok!
    Százezerszer sujtson bár a hóhér,
    Bár a házak ablakán foly is be
    Az utcáról a kiáradó vér!

    Könnyü bánni külső elleninkkel,
    Ha kivesznek e belső bitangok…
    Félre most, lant… futok a toronyba,
    Megkondítom azt a vészharangot!

    Pest, 1848. augusztu