Az Aranyember

A kommentem kifejezetten nyitott elméknek szántam!

Elöljáróban:
Minden tiszteletem azoknak, akik e hazáért érdemben is, tényleg tenni akarnak!
Csakhogy itt valójában miről is van szó? Az aranyról, ami szinte minden ember képzeletét feldúlja, és mifelénk most egyfajta új aranylázat generál. Eme aranyláztól aztán könnyen elködösül az elme, és a tisztánlátást veszélybe sodorja a pénzisteni megszállottság. Az arannyal, különösen a töménytelen arannyal szimbolizált gigajólét és extrém gazdagság fétisképe könnyen tévútra csalja az esendő embert. Különösen egy olyan országban, ahol a nyomor és a kilátástalanság egyre nagyobb pusztítást okoz, az agyakban is, melyet sajnos, „természetesen”, a lakosság saját ön-jóvoltából „vívta” ki magának, égbe meredő mérhetetlen egójával, a semmittevését olajozó hedonizmusával és a hullaszagú tespedtségével, s az alig hallható bégetése mellett, eltűrte és folyamatosan eltűri maga fölött a totális kisemmizésén és elembertelenítésén mesterkedő gazdát játszó élősdi parazitát. És eme fájdalmasan siralmas valóságképbe tárul elénk egy meg nem érdemelt totális jólét csalfa képzete és illuzórikus ígérete. Ez ráadásul egy olyan nép képzeletét kandírozza, amely évtizedek óta hagyta és a mai napig is hagyja a folyamatos kifosztását. Az ilyen nép vajon tényleg profitálhat-e ezekből az egyébként meg nem érdemelt, őt meg nem illető kincsekből? (De erről majd alább!) Sajnos senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy ekkora mérhetetlen értéket és jövedelmet jelentő kincs, úgymond a nép birtokában és annak javára maradhat. Különösen egy ilyen kíméletlen és kegyetlen világban, ahol a maga körül mindent felperzselő karvalytőke szó szerint mindent felfal, legfeljebb némi morzsát szórva hitvány nyaloncainak. És főként ott mire számíthat egy nép, ahol e nép önmagának minduntalan olyan nemzeti maszkban tetszelgő, mégis nemzetidegen vezetőket választ, akik már egy jó emberöltő óta egyfolytában, zsigerből pusztítanak mindent, ami magyar. Miért is ne tennék, hisz ők nem magyarok!!! És ez az egyetlen jól fizetett feladatuk. Ugyanakkor még nagylelkűen az is elhangzik, hogy kisegíttetik vele a romokban heverő (valójában szándékosan rommá tett) gazdaság és a (nemzetidegen) kormány a szorítottság (tényét önmaguk okozó) nehéz helyzetéből!
Csakugyan? Kisegítjük vele azokat a szorítottságba szorító, nemzetkiárusító tébolyult tömeggyilkos szörnyetegek maffiatársulatát, akik ezt az országot, megbízásból, az elmúlt harmincnégy év alatt megnyomorították és tarig pusztították? Mindenéből, még a józan eszéből is teljesen kiforgatták. Akik a magyar nemzet érdekeit, az év minden napján, huszonnégy órában, a mindenkori helyzethez igazodva, ha kell jámborságot vagy pökhendiséget mímelő, és olykor gyilkos ábrázatukkal, a pofánkba röhögve, sárba tiporták. Majd ezek az idegenszívű telhetetlen élősdi sáskák az új „zsákmány” láttán azt a mi javunkra visszaforgatják. (?) Mekkora naivitás kell ennek kimondásához? Ezt senki nem gondolhatja komolyan! A börzsönyi kincsek tényleg megoldanak mindent? Még a „szorult helyzetben lévő (szegény) kormány” gondját is?
Anno Hunyadi Mátyás gondját is megoldotta a börzsönyi arany, hisz kitermelte belőle a „magáét”, a saját hasznára, amiből megteremtette zsoldosain alapuló kérészéletű birodalmát, ami azután a halálával Mohács irányába startolt. Hiszen az aranyaival sem tudott egy olyan erős birodalmat hátrahagyni, amely elkerülhette volna az ország széthullását. Ilyen „naggyá” töpörödött tőle a magyarság?
Se arany, se ország! Nagy teljesítmény! S vajon előrébb jutottunk?
De sebaj! Van másik! Ahogy a bohóc mondja. Van még ott bőven. Hát szedjük ki onnan! Szedjük meg magunkat, mi, most élők! És ne törődjünk azzal, hogy a másét orozzuk el, az életünk színterét csonkítjuk meg, a Földanyánkat csonkoljuk, s az eleinkét meg az utódokét orozzuk el. Van mit elherdálni a semmit meg nem becsülőknek! Sebaj! De nekünk – maiaknak – jobb lesz. A jelen katasztrofális emberlelkületi állapotokat, valamint a hazai és világhelyzetet látva, vajon tényleg jobb lesz?
Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy szinte az egész világ ennek a kincsvadászó szabad rablásnak a vad lázában él és tevékenykedik. Maga alatt vágva a fát, ezért jutott a pusztulás szélére. Nem lenne hát ideje felébredni – mielőtt végleg késő nem lesz – ebből a totális embertelenségbe vezető lázálomból, és véget vetni e különös ámokfutásnak?
Nem kéne már végre felébredni arra a valóságra, amely kérdéseket merészel feltenni, hogy jól van-e az úgy, hogy éhei a pénznek, mindent felkutatnak, majd kiaknáznak, letarolnak és kipusztítanak mindent, amiből valami hasznot, pénzt, gazdagságot és hatalmat remélnek. Mint a sáskák vagy a ráksejtek, akik mindent felfalnak, de nem tudják, hogy abba végül ők is belepusztulnak.
A pusztítás nagycsarnokában és a pusztulás eme hatalmas báltermében legalább egy pillanatra meg kéne már végre állni és át kellene tekinteni, hogy mi folyik itt valójában? S talán el kéne gondolkodni azon is, hogy nem lehetséges-e az, hogy a föld mélyén rejlő „kincsek” az ember elől elzárt terület? Valójában egy „Tilos Terület”, s a bolygó, amely életet ad nekünk és teret életünk színjátékához, nem a miénk, nem a tulajdonunk, nem kifosztható, már csak azért sem, mert az a mindenkori utódok öröksége kell legyen – ha hiszünk az Életben, s nem a pusztulásban. Arról nem is beszélve, hogy vajon elgondolkodott valaki már azon, hogy miért vannak elrejtve az ember elől azok a kincsek – amiket nap mint nap gőzerővel termelnek ki a föld belsejéből, hogy azok – talán nem véletlenül lettek oda „rejtve” ahol vannak? Noha az Istent vagy Természetet pökhendien trónfosztó, önelégült főmajom, fene nagy elbizakodottságában, el nem tudja képzelni azt, hogy a földalatti „kincseknek”, miket folyamatosan kiemelnek a Földanya testéből (pl. olaj, gáz és a többi), azokra talán valamilyen általunk ismeretlen okból szüksége lehet a Földanyának, mert azoknak valaminő szerepük lehet a földbelső fizikai folyamatainak tökéletes működéséhez. Akár még az is lehetséges, hogy eme különböző fajsúlyú kémiai elemeknek komoly egyensúlyozó funkciójuk lehet a földbelső fizikai folyamataiban. Ám ha ezt a nagyon finoman szabályozott precíziós rendszert a felfuvalkodott pénzéhség így megbolygatja, beláthatatlan veszedelmet zúdíthat nemcsak önmagára, hanem az egész emberiségre, és magára a földi életre. (De semmi vész! A megrendelő zsebéből megnyugtatóan lakmározó „tudósok” majd megmondják a minden újabb napra szánt újabb és újabb megkérdőjelezhetetlen „igazságot”.) Miként egy élelmes kókler egy autóból is kiszedhet – látszólag büntetlenül – jó néhány csavart, amiről úgy gondolja, hogy jó lesz neki erre vagy arra, csakhogy ez végül a vesztét okozhatja.
Egyébiránt pedig, miből gondolja bárki is, hogy a Földanya részét képező bármit is, amit a Jóisten vagy a Természet oda helyezett – nyilván okkal –, joga van azt onnan elvenni (ellopni?), kitermelni, kibányászni? Miből gondolja bárki is, hogy azért mert a Föld valamely pontján él, joga van elbitorolni onnan bármit is?
Világlátásomban a Földbelső „kincse”, a Földanya „testrésze”, ami az övé, a Földanyáé! És nem a Földanyán többnyire csak élősködő, de annál önelégültebben romboló felegyenesedett majomé. A Földanyán helyet kapó ember és emberszerű, meg az emberalatti és emberfeletti, csak szín- vagy játszóteréül kapta azt, de nem az övé, nem az ő tulajdona. Így joga sincs arra, hogy e teret a maga kénye és kedve szerint szétverje, vagy a kellékeit széthordja. Ehhez a felegyenesedettnek még akkor sincs joga, ha azt egy nagyobb közösség vagy nemzet nevében tenné meg. Ugyanis a lényegen ez mit sem változtat. Egyedül vagy tömegesen hordja szét a színpadot, amit az Alkotótól élete teréül kapott, egyre megy. Fordítva olyan ez, mintha a Földanya módszeresen hol ezt, hol pedig azt a népcsoportot falná fel, mert neki épp akkor arra van kívánalma. Vagy az ember szervezetéből egyszer ezt, egyszer azt vesz ki, épp ahogy neki tetszik.
Egyszer és mindenkorra, fel kéne már végre fogni – a cselekedeteinkben is megmutatva –, hogy a Földanyát életünk teréül kaptuk, s nem azért, hogy hála helyett, folyton megsebezzük és természetellenesen kihasználjuk és megcsonkítsuk. És ezt egy egész nemzet „érdekében” sem lehet megtenni, még akkor sem, ha valóban jó szándékkal, ténylegesen egy nép javára tenné azt valaki.
Miből gondolja bárki is, hogy nekünk, a ma élő nemzedéknek, jogunk van ehhez? Ez a „kincs” mindannyiunké. Vagyis az eleink és az utódaink „kincse” is. Nekünk pedig, a ma élőknek, nincs jogunk elorozni azt sem a Földanyától, sem az ősöktől, sem az utódoktól!
Különösen akkor nem, ha e kincset a Szentkorona tulajdonának tekintjük, ami azt tételezi, hogy akkor ahhoz hozzányúlnia már ezért sincs senkinek sem semmilyen joga. Mégis a Törvény negligálása és a szabad rablás évszázadok óta töretlen. Látszólag büntetlen. De a valóságban mégis az van, hogy büntetve vagyunk, méghozzá keményen. A himnusszá „nemesített” gyászdalunkban folyton zsolozsmázzuk „Balsors, akit régen tép”; igen tép, mert a szebb jövendőt hogy hozhatja el egy olyan tehetetlenségbe süppedt, de a balsorsát erősítendő, önmagának újra és újra feldörgölő nép, aki hagyja Ősi Törvényei sárba tiprását, a folyamatos megalázását, rabszolgasorban tartását, a megcsonkítását, a kifosztását, a koldusbotra jutását, a módszeres kiirtását, és a többi és a többi… Ezért tehát ez a mi jussunk, ez a mindannyiunk büntetése – a nyakunkra telepített élősködők kivételével.
Számomra már maga a gondolat is zavaró, kitermelni az elrejtett kincset, amit egy nálunk sokkalta nagyobb hatalom rakott oda, okkal, céllal, de számunkra örök rejtélynek, hogy aztán majd értékteremtő munka nélkül élvezzük az ekképp „megédesített” életet. Mi. (Vagyis ők! A rablásban érdekeltek.) És az utódok? Velük mi lesz? Nekik mi marad e jussból? Egyébiránt, ha „demokráciát” játszunk, ők a többség. Így mi ebben, már ezért sem dönthetnénk!
Még akkor sem tartanám elfogadhatónak a kitermelést, ha valóban a tényleges és hiteles magyar nemzet állama venné a kezébe ennek az ügyét, ahol természetesen nem lopna belőle senki egy fillért sem, hanem minden bevétel a valódi magyar nemzetet, a magyar embereket gyarapítaná. Az érdemtelen gazdagodás ugyanis magában hordozza a hanyatlást, mert nem sarkall építő és előre vivő tettekre. Így komolyan a magyarság érdekeit szolgálná ebben az esetben is?
E „kincs” ama vetületéről már nem is beszélve, hogy kitermelni, majd eladni, pénzt csinálni belőle, nem épp hun/szkíta magyari lelkület! Tőzsdézni vele meg végképp nem az. (S ha már itt tartok: az ötvenegy százalékos többségi tulajdonban bízni e bárkit bármikor szemrebbenés nélkül eltaposó, veszett ordas uzsoravilágban sajnos semmire sincs garancia. Sőt még csak nem is életbiztosítás!) A befektetéses pénzfialtatás érdemtelenül pénzhez, gazdagsághoz s vele a mások feletti hatalomhoz juttatás, a paraziták alaptulajdonsága, hogy aztán ez az élősdi világlátás ekképp is betolakodjon az önerős és szponzorált istenfosztástól elgyengülő és esendővé váló emberbe, vagy épp az eredendően is nagyétkű bélpoklos belekbe. Ez a pőre zsizsikmentalitás. A zsizsik, aki befészkeli magát a gazda magtestébe és belülről zabálja fel azt, a mag vesztére és pusztulására. Ezzel szemben az Isten vezérelte hun, szkíta vagy magyari erkölcs és tehetség a saját igazi nemzettestvérei támaszával, de az önerejétől vezérelve tör magának utat. Önerejéből, a saját Isten adta tehetségével boldogul. Azzal emelkedik fel és válik egy eszményi modell nemzetté és tökéletes minta országgá. És nem holmi olyan talmi, valójában igazi értéket nem képviselő „kincsekkel”, amik őt eredendően meg nem illetik! A természeti népek számára, többek között az arany is, csupán egy értéktelen csillogó kődarab. Csak a zsizsik élősködő mentalitás emelte fel különleges „értékké”. Ám e „kincs” kitermelése is egyfajta rablás. Elrabolni, megrabolni a Földanya testét könnyebb, mint az emberben rejlő kinccsel, az Isten adta emberi alkotóerővel, azt a nyomorító polip gúzs ellenében is felszínre hozva, tényleges emberi szükségleteket kielégítő értékeket előállítva, tenni a boldogulásért, a felemelkedésért, a jobb létért, a tényleges és valódi emberi létért, hogy szellemi bőségünk erejével biztosítsuk magunk számára az emberhez méltó, nem értelmetlenül felhalmozó, anyagiakat is, Emberként megmaradva, a növekvő elembertelenedés közepette, egy jól járható utat mutatva a szakadékban vergődő emberiségnek.

Köszönöm, hogy időt szánt gondolataimra!

Fényes István